A harmadik hét témája a motiváció volt. Most már a 4. hét van, de a múlt héten 26+10 Erasmus+ vendégünk (cserediák és tanáraik) volt, nem volt sem időm, sem energiám tanulni. Addig jutottam, hogy tán kétszer is megnyitottam a tananyagot, de az első percnél nem jutottam tovább. Ma viszont sztrájk lévén, az iskolában kedvenc időtöltésemnek, a tanulásnak hódolhattam. (Csak ezt a blogot nem tudtam befejezni, mint látható.)
Azért van igazolásom a múlt hétre is. Megterveztem és megtartottam életem első nullszaldós óráját, ugyanis háromszor is megtartottam ugyanazt az órát, így a felkészülésre fordított idő éppen annyi volt, mint amennyit a katedrán töltöttem a terv megvalósításával. (Csak megjegyzem, hogy ezzel még nem lennék kint a vízből, mert ezzel a hatékonysággal a 24 órámra 24-et kellene készülnöm, ami ugye nem fér bele a 40 órás munkahétbe. Ugyanakkor ha egyszer tartom meg, akkor is három órát készültem.) Ez egy gamifikált nyelvtani gyakorló angolóra volt a Tense Map felhasználásával. Mindhárom alkalommal különböző csoportjaimmal tartottam, kétszer a külföldi diákok is csatlakoztak, a harmadik alkalom pedig a vendég tanárok számára volt látogatható óra. A2-B1 szinten, 8-9. évfolyamon jól működött. Az óra tervezésekor felhasználtam az előző leckékben tanultakat. Például a különböző szintű pontozást, a szabályok folyamatos megismertetését, a könnyűtől a nehéz felé haladást, szintek nevesítését és az elérés azonnali és egyértelmű jelzését.
Akkor talán térnék rá az új kurzus élményekre. Még mindig hidegrázósak. Amikor motivációról beszélünk, azt kutatjuk, hogy mi vesz rá embereket arra, hogy valamit inkább csináljanak, mint bármi mást. Az okok pedig számosak, egyénenként és helyzetenként változók, sokszor következetlenek, megmagyarázhatatlanok. Ez ugye sokat segít. Gondoltam, megkérdezem a gyerekeket, hogy vajon tanulnának-e angolul, ha választhatnának és vajon járnának-e iskolába. Aztán letettem erről. De miért is? Nem tudom, tömegesen lehetséges-e, de miért ne közelíthetnénk a belső motiváció kialakítása vagy elérése felé? Hogy a gyerek azért tanuljon, mert azt akarja csinálni és nem mást. Az biztos nem segít, hogy ezt heti öt napon 8 és 4 között 45+15 perces bontásban menetrendszerűen kell tennie, de ettől most tekintsünk el. Mi is kell a belső motiváció kialakulásához? Hogy értsünk ahhoz, amit csinálunk, kompetensek legyünk. Hogy rendelkezzünk autonómiával, a mi kezünkben legyen a dolog. Hogy kapcsolatot teremtsünk közben másokkal, látható legyen a teljesítményünk, segítsenek nekünk és segítsünk másoknak. Végül is, nem arra törekszünk, hogy valamennyire megteremtsük minderre a megfelelő környezetet? Igaz, az, hogy közelítünk, még nem jelenti, hogy oda is érünk. Lehet, hogy az is elég, ha elérjük hogy a külső motivációs elemeket magáévá tegye az a nebuló. Ha a célok valóban közösek, még akkor is, ha az előbb felsorolt elemek nem érvényesülnek mindig és maradéktalanul.
Az első összetevőről, a kompetenciáról végül is már volt szó. Ha világos a szintek jelentése és azt elérik a gyerekek, akár kapnak is valamit érte, az eléggé világossá teszi számukra, hogy ők értenek ahhoz, amivel foglalkoznak, elsajátítottak valamit, érdemes tovább is menni.
Az biztos, hogy a folyamatos visszajelzés és megerősítés nagyon fontos, és a játékokban a különböző jutalmakkal ez meg is történik. A büntetés is alkalmas visszajelzés és az is igaz, hogy a rossz elkerülése legalább annyira motiváló, mint a jó megszerzése, de az biztos, hogy az ilyen motiváció sohasem halad a belső motiváltság kialakulása felé. A korbácsot tehát mindig fej fölött kell tartani, mert ha eltűnik, csak úgy magától nem megy tovább a rendszer. Ez ugye a lifelong learning szemlélettel nem fér össze. (Velem sem, és még sok mással, de ez már másodlagos.)
Akkor tehát jutalmazzunk. Mintha az egyszerű lenne! Ismerjük a kényeztetés fogalmát, ez az egyik veszély. Aztán annak a jutalomnak, amire számítunk, ami jár, már nem is örülünk. Egyáltalán, mi legyen a jutalom? Egy idő után megunjuk a piros pont - kisjegy - nagyjegy átszámításokat. És azt is valljuk be, hogy egy jó képességű és átlagos szorgalmú tanulónak egy normál általános iskolában nem nehéz ötöst szereznie, gimnáziumban kicsit több szorgalom kell talán, de mi ösztönözné még többre, mint ami minimálisan kell az ötöshöz? Aztán egy idő után már nem is a tanulásért tanulunk, hanem az ötösért. A jutalom átveszi az érdeklődés helyét és önmaga lesz a cél.
És ha ez nem elég, akkor ott van még a dopamin. Az öröm és a tanulás kémiája az agyunkban. A jutalom ugyan ad egy dopamin löketet és pár percre felélénkíti a tanuló elmét, de ha a jutalom megszokássá válik, már nem hat. Nem elég, hogy legyen változatos, érdekes, de nem elkényeztető, a jutalom legyen még meglepő is. Mert a meglepetés is dopamint nyom az agyunkba. Ha már ennyit tanulok, igyekeztem tesztelni is a rendszert. Jelentem, tényleg van benne valami. A negyedikeseknél adok óra közben pillangót (már pörgettyűvé alakult) és óra végén a beszolgáltatott pillangókért pontot, amiből ötös lesz előbb-utóbb. Nagyjából kialakult, hogy mire lehet pillangót kapni és akkor egyszer csak az egyik gyermek szólt, hogy valamit rosszul írtam fel a táblára, amiért kapott egy pillangót. Ilyen még nem volt, tehát meglepetésként hatott! Azt a hangyabolyt, ami ott felbolydult! Ennyit még nem olvastak tábláról ilyen érdeklődéssel! Most már nagyon kell vigyáznom, mert a táblafestés hibáit is állandóan magyarázhatom. :) És így tovább, más produktum meglepetésszerű jutalmazásával ugyanez történik. Így aztán ők is próbálkoznak meglepetésszerű dolgokat produkálni - hátha...
Sajnos 24 órában nem tudok meglepetést okozni mindig, de vannak csoportok, akiknél szívesen kísérletezem és térek el a tankönyvtől vagy dobom fel a tananyagot ezzel-azzal. Ők szoktak mindig azzal várni, hogy "Mi lesz ma?" "Mi lenne? Surprise, surprise." Eddig nem gondolkodtam, de lehet, hogy tényleg mindig remélik, hogy az aznapi óra is hoz valami váratlant. Na és akkor elérkeztünk az elkényeztetéshez és a meddig lehet ezt fokozni kérdéséhez. Nos, meddig?
Azért van igazolásom a múlt hétre is. Megterveztem és megtartottam életem első nullszaldós óráját, ugyanis háromszor is megtartottam ugyanazt az órát, így a felkészülésre fordított idő éppen annyi volt, mint amennyit a katedrán töltöttem a terv megvalósításával. (Csak megjegyzem, hogy ezzel még nem lennék kint a vízből, mert ezzel a hatékonysággal a 24 órámra 24-et kellene készülnöm, ami ugye nem fér bele a 40 órás munkahétbe. Ugyanakkor ha egyszer tartom meg, akkor is három órát készültem.) Ez egy gamifikált nyelvtani gyakorló angolóra volt a Tense Map felhasználásával. Mindhárom alkalommal különböző csoportjaimmal tartottam, kétszer a külföldi diákok is csatlakoztak, a harmadik alkalom pedig a vendég tanárok számára volt látogatható óra. A2-B1 szinten, 8-9. évfolyamon jól működött. Az óra tervezésekor felhasználtam az előző leckékben tanultakat. Például a különböző szintű pontozást, a szabályok folyamatos megismertetését, a könnyűtől a nehéz felé haladást, szintek nevesítését és az elérés azonnali és egyértelmű jelzését.
Akkor talán térnék rá az új kurzus élményekre. Még mindig hidegrázósak. Amikor motivációról beszélünk, azt kutatjuk, hogy mi vesz rá embereket arra, hogy valamit inkább csináljanak, mint bármi mást. Az okok pedig számosak, egyénenként és helyzetenként változók, sokszor következetlenek, megmagyarázhatatlanok. Ez ugye sokat segít. Gondoltam, megkérdezem a gyerekeket, hogy vajon tanulnának-e angolul, ha választhatnának és vajon járnának-e iskolába. Aztán letettem erről. De miért is? Nem tudom, tömegesen lehetséges-e, de miért ne közelíthetnénk a belső motiváció kialakítása vagy elérése felé? Hogy a gyerek azért tanuljon, mert azt akarja csinálni és nem mást. Az biztos nem segít, hogy ezt heti öt napon 8 és 4 között 45+15 perces bontásban menetrendszerűen kell tennie, de ettől most tekintsünk el. Mi is kell a belső motiváció kialakulásához? Hogy értsünk ahhoz, amit csinálunk, kompetensek legyünk. Hogy rendelkezzünk autonómiával, a mi kezünkben legyen a dolog. Hogy kapcsolatot teremtsünk közben másokkal, látható legyen a teljesítményünk, segítsenek nekünk és segítsünk másoknak. Végül is, nem arra törekszünk, hogy valamennyire megteremtsük minderre a megfelelő környezetet? Igaz, az, hogy közelítünk, még nem jelenti, hogy oda is érünk. Lehet, hogy az is elég, ha elérjük hogy a külső motivációs elemeket magáévá tegye az a nebuló. Ha a célok valóban közösek, még akkor is, ha az előbb felsorolt elemek nem érvényesülnek mindig és maradéktalanul.
Az első összetevőről, a kompetenciáról végül is már volt szó. Ha világos a szintek jelentése és azt elérik a gyerekek, akár kapnak is valamit érte, az eléggé világossá teszi számukra, hogy ők értenek ahhoz, amivel foglalkoznak, elsajátítottak valamit, érdemes tovább is menni.
Az biztos, hogy a folyamatos visszajelzés és megerősítés nagyon fontos, és a játékokban a különböző jutalmakkal ez meg is történik. A büntetés is alkalmas visszajelzés és az is igaz, hogy a rossz elkerülése legalább annyira motiváló, mint a jó megszerzése, de az biztos, hogy az ilyen motiváció sohasem halad a belső motiváltság kialakulása felé. A korbácsot tehát mindig fej fölött kell tartani, mert ha eltűnik, csak úgy magától nem megy tovább a rendszer. Ez ugye a lifelong learning szemlélettel nem fér össze. (Velem sem, és még sok mással, de ez már másodlagos.)
Akkor tehát jutalmazzunk. Mintha az egyszerű lenne! Ismerjük a kényeztetés fogalmát, ez az egyik veszély. Aztán annak a jutalomnak, amire számítunk, ami jár, már nem is örülünk. Egyáltalán, mi legyen a jutalom? Egy idő után megunjuk a piros pont - kisjegy - nagyjegy átszámításokat. És azt is valljuk be, hogy egy jó képességű és átlagos szorgalmú tanulónak egy normál általános iskolában nem nehéz ötöst szereznie, gimnáziumban kicsit több szorgalom kell talán, de mi ösztönözné még többre, mint ami minimálisan kell az ötöshöz? Aztán egy idő után már nem is a tanulásért tanulunk, hanem az ötösért. A jutalom átveszi az érdeklődés helyét és önmaga lesz a cél.
És ha ez nem elég, akkor ott van még a dopamin. Az öröm és a tanulás kémiája az agyunkban. A jutalom ugyan ad egy dopamin löketet és pár percre felélénkíti a tanuló elmét, de ha a jutalom megszokássá válik, már nem hat. Nem elég, hogy legyen változatos, érdekes, de nem elkényeztető, a jutalom legyen még meglepő is. Mert a meglepetés is dopamint nyom az agyunkba. Ha már ennyit tanulok, igyekeztem tesztelni is a rendszert. Jelentem, tényleg van benne valami. A negyedikeseknél adok óra közben pillangót (már pörgettyűvé alakult) és óra végén a beszolgáltatott pillangókért pontot, amiből ötös lesz előbb-utóbb. Nagyjából kialakult, hogy mire lehet pillangót kapni és akkor egyszer csak az egyik gyermek szólt, hogy valamit rosszul írtam fel a táblára, amiért kapott egy pillangót. Ilyen még nem volt, tehát meglepetésként hatott! Azt a hangyabolyt, ami ott felbolydult! Ennyit még nem olvastak tábláról ilyen érdeklődéssel! Most már nagyon kell vigyáznom, mert a táblafestés hibáit is állandóan magyarázhatom. :) És így tovább, más produktum meglepetésszerű jutalmazásával ugyanez történik. Így aztán ők is próbálkoznak meglepetésszerű dolgokat produkálni - hátha...
Sajnos 24 órában nem tudok meglepetést okozni mindig, de vannak csoportok, akiknél szívesen kísérletezem és térek el a tankönyvtől vagy dobom fel a tananyagot ezzel-azzal. Ők szoktak mindig azzal várni, hogy "Mi lesz ma?" "Mi lenne? Surprise, surprise." Eddig nem gondolkodtam, de lehet, hogy tényleg mindig remélik, hogy az aznapi óra is hoz valami váratlant. Na és akkor elérkeztünk az elkényeztetéshez és a meddig lehet ezt fokozni kérdéséhez. Nos, meddig?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése