Eltelt egy kis idő, de azért nem adtam fel. A kurzus 3. hete nagyon is praktikus dolgokkal foglalkozik: nyelvtan és szókincs tanítása. El lehet olvasni, meg lehet hallgatni, és konkrét feladatokat meg lehet nézni - igaz, gyerekek nélkül. A könyvben egyébként minta óravázlatok is vannak. (Megvettem. A kurzus ideje alatt féláron hozzá lehetett jutni!)
Tulajdonképpen azt kell mondanom, nincs új a nap alatt. A bemutatott módszerek ismertek, mégis, használjuk-e ezeket a mindennapokban; betartjuk-e a szabályokat? Pedig ezek a szabályok és módszerek ugyanúgy segítik a "normál" tanulót, mint a diszlexiást. És nem kell ahhoz diszlexiásnak lenni, hogy a nyelvtanulás néhány elemével gondok legyenek. Például a szavak megtanulásával, vagy a szabályok alkalmazásával. Az időről nem is beszélve. Ami az egyik gyereknek fél perc, az a másiknak kettő. Az eredmény ugyanaz, vajon olyan nagy bűn, ha valaki lassabb? Nyilván nem előny, de miért kellene magát butának is éreznie annak, aki nem az. A feladatok variálása és a multi-szenzoros feladatok egyébként a gyorsabb taulók számára is élvezetessé tehetik a tanulást. Nem feltétlenül unják el magukat. Életem egyik legnagyobb dicséretét egy tanítási gyakorlaton lévő hallgatótól kaptam (úgy 15 éve), aki óra végén elképedt azon, hogy hány különböző módon lehet ugyanazt elragozni. Például 5-10 szót, amit meg akarunk tanítani. Tulajdonképpen annak idején az orosztanár átképzésben részt vevő tanulóim is ezt élvezték legjobban: a változatos gyakorlását ugyanannak. Drill, de mégsem az. És ha valaki azt gondolná, hogy ez felesleges az okos gyerekeknek, kezdjen el egy új nyelvet megtanulni. Meg fog lepődni!
A bemutatott feladatok, annak ellenére, hogy egyszerűek, sok előkészítést igényelnek. Elképzeltem, hogy a 30 fős osztálynak, de legyen csak a 15 fős csoport, fejenként, de legyen csak páronként, legyártok kb. 30-40 kártyát. Igaz, hogy újra hasznosíthatók - különösen laminálva, ami már cseppet sem mindennapos, és egy ilyen feladat elvinne egy csomag fóliát és néhány órát. Azt is lehet, hogy a gyerekek megírják maguknak, de az sem gyors és nem veszélytelen - elcsúsznak időben, hibásan másolnak. Szóval nem könnyű. Mondjuk ha megcsináltuk, A4-ben felvagdostatni lehet velük - már ha tudunk annyi példányt színesben nyomtatni és másolni.
Ilyenkor vetődik fel a homogén csoportok alkotása, ami viszont szegregálást jelent. A legtöbb iskolában ez működik (mindegy, hogy ki mit ír a pedagógiai programjában vagy hitvallásában): először elmennek a(z adott pillanatban) legjobban teljesítők 8 vagy 6 osztályos gimnáziumba, majd az osztályt a csoportbontásban gyengébb és erősebb részre osztjuk valamilyen tesz alapján. Így aztán a gyengébb csoportokban jól megbélyegezve, az egymástól tanulást, az egymás motiválását jól kizárva, a különböző zavarokkal, problémákkal (sokszor magatartásbeli) küzdő gyerekeket jól összegyűjtve (mintha nekik egy és ugyarra a problémára ugyanaz lenne a válasz) kezdődhet is a tanulás. Legtöbbször persze ugyanazzal a módszerrel, mint a "jobb" csoportokban, mert a nyelvtanárokat, ha maguktól nem szánják rá magukat, a kutya nem képezi ki. Csak lassabban haladunk, egyre lejjebb visszük a szintet - amit kellően kommunikálunk, hogy növeljük a tanulási kedvet és az önbizalmat. Azt persze nem tudják, mert nem látják, hogy mihez képest, és főleg azt nem tudják, hogy miért is, illetve hogyan lehetne ezen segíteni vagy hogy így is van élet a földön. Sőt, a nyelvtanár 0-100 évesig nyelvtanár, mert nyelvet nyilván minden korcsoportnak ugyanúgy kell tanítani!? (Ez nyilván szélsőség, sokan sokmindenre képesek és meg is oldják jól a különféle helyzeteket.)
Ráadásul mindenki a differenciálásra és az integrálásra, inklúzióra esküszik. Én is. Ami még több munkát jelent egy-egy órára. El tudom képzelni, hogy amíg néhány tanulóval elkártyázgatok, a többiek önállóan rájönnek egy szabályra, azt leírják, majd gyakorolják - és persze nem unják. Egyik szemem/fülem itt, a másik ott. A listening gap fill kicsit könnyebb, mert ott a jobbak beírhatják a szavakat a kártyák beillesztése helyett - annyival kevesebb kártya. Például.
Egyébként vannak még mindig választható könyvcsaládok, amelyek eleve alkalmasak differenciálásra, vagy ha kell is vele dolgozni, jobban alkalmazkodnak az SNI BTMN tanulók igényeihez. Remélem, ez így is marad. Ha rémálmodok, azt álmodom, hogy idegen nyelvből is egyentankönyv lesz.
Végül, a 21. században mondanám, hogy természetesen, ott van a rengeteg elektronikus lehetőség. Amihez szintén idő kell, mert bár vannak kurzus- és életkorfüggetlen játékos gyakorlási lehetőségek, sokszor azt kellene igazán gyakorolni, amit éppen tanulunk. És az is biztos, hogy a gombok nyomkodása nem ugyanaz, mint a kártyák rakosgatása, illetve a gépelés mint a kézírás. Ha jól figyeltem, ezek a tevékenységek más-más területet ingerelnek az agyban, és ha nem akarjuk agyunk egyes részeit "elhalasztani", muszáj kicsit erőltetnünk őket. Legalább amíg az iskolában vagyunk és egyetlen dolgunk a tanulás. Még akkor is, ha később majd a könnyebb eszközt választjuk, és bekapcsoljuk a helyesírás ellenőrzőt vagy lediktáljuk / felolvastatjuk a géppel a szöveget. És így tovább.
Tulajdonképpen azt kell mondanom, nincs új a nap alatt. A bemutatott módszerek ismertek, mégis, használjuk-e ezeket a mindennapokban; betartjuk-e a szabályokat? Pedig ezek a szabályok és módszerek ugyanúgy segítik a "normál" tanulót, mint a diszlexiást. És nem kell ahhoz diszlexiásnak lenni, hogy a nyelvtanulás néhány elemével gondok legyenek. Például a szavak megtanulásával, vagy a szabályok alkalmazásával. Az időről nem is beszélve. Ami az egyik gyereknek fél perc, az a másiknak kettő. Az eredmény ugyanaz, vajon olyan nagy bűn, ha valaki lassabb? Nyilván nem előny, de miért kellene magát butának is éreznie annak, aki nem az. A feladatok variálása és a multi-szenzoros feladatok egyébként a gyorsabb taulók számára is élvezetessé tehetik a tanulást. Nem feltétlenül unják el magukat. Életem egyik legnagyobb dicséretét egy tanítási gyakorlaton lévő hallgatótól kaptam (úgy 15 éve), aki óra végén elképedt azon, hogy hány különböző módon lehet ugyanazt elragozni. Például 5-10 szót, amit meg akarunk tanítani. Tulajdonképpen annak idején az orosztanár átképzésben részt vevő tanulóim is ezt élvezték legjobban: a változatos gyakorlását ugyanannak. Drill, de mégsem az. És ha valaki azt gondolná, hogy ez felesleges az okos gyerekeknek, kezdjen el egy új nyelvet megtanulni. Meg fog lepődni!
A bemutatott feladatok, annak ellenére, hogy egyszerűek, sok előkészítést igényelnek. Elképzeltem, hogy a 30 fős osztálynak, de legyen csak a 15 fős csoport, fejenként, de legyen csak páronként, legyártok kb. 30-40 kártyát. Igaz, hogy újra hasznosíthatók - különösen laminálva, ami már cseppet sem mindennapos, és egy ilyen feladat elvinne egy csomag fóliát és néhány órát. Azt is lehet, hogy a gyerekek megírják maguknak, de az sem gyors és nem veszélytelen - elcsúsznak időben, hibásan másolnak. Szóval nem könnyű. Mondjuk ha megcsináltuk, A4-ben felvagdostatni lehet velük - már ha tudunk annyi példányt színesben nyomtatni és másolni.
Ilyenkor vetődik fel a homogén csoportok alkotása, ami viszont szegregálást jelent. A legtöbb iskolában ez működik (mindegy, hogy ki mit ír a pedagógiai programjában vagy hitvallásában): először elmennek a(z adott pillanatban) legjobban teljesítők 8 vagy 6 osztályos gimnáziumba, majd az osztályt a csoportbontásban gyengébb és erősebb részre osztjuk valamilyen tesz alapján. Így aztán a gyengébb csoportokban jól megbélyegezve, az egymástól tanulást, az egymás motiválását jól kizárva, a különböző zavarokkal, problémákkal (sokszor magatartásbeli) küzdő gyerekeket jól összegyűjtve (mintha nekik egy és ugyarra a problémára ugyanaz lenne a válasz) kezdődhet is a tanulás. Legtöbbször persze ugyanazzal a módszerrel, mint a "jobb" csoportokban, mert a nyelvtanárokat, ha maguktól nem szánják rá magukat, a kutya nem képezi ki. Csak lassabban haladunk, egyre lejjebb visszük a szintet - amit kellően kommunikálunk, hogy növeljük a tanulási kedvet és az önbizalmat. Azt persze nem tudják, mert nem látják, hogy mihez képest, és főleg azt nem tudják, hogy miért is, illetve hogyan lehetne ezen segíteni vagy hogy így is van élet a földön. Sőt, a nyelvtanár 0-100 évesig nyelvtanár, mert nyelvet nyilván minden korcsoportnak ugyanúgy kell tanítani!? (Ez nyilván szélsőség, sokan sokmindenre képesek és meg is oldják jól a különféle helyzeteket.)
Ráadásul mindenki a differenciálásra és az integrálásra, inklúzióra esküszik. Én is. Ami még több munkát jelent egy-egy órára. El tudom képzelni, hogy amíg néhány tanulóval elkártyázgatok, a többiek önállóan rájönnek egy szabályra, azt leírják, majd gyakorolják - és persze nem unják. Egyik szemem/fülem itt, a másik ott. A listening gap fill kicsit könnyebb, mert ott a jobbak beírhatják a szavakat a kártyák beillesztése helyett - annyival kevesebb kártya. Például.
Egyébként vannak még mindig választható könyvcsaládok, amelyek eleve alkalmasak differenciálásra, vagy ha kell is vele dolgozni, jobban alkalmazkodnak az SNI BTMN tanulók igényeihez. Remélem, ez így is marad. Ha rémálmodok, azt álmodom, hogy idegen nyelvből is egyentankönyv lesz.
Végül, a 21. században mondanám, hogy természetesen, ott van a rengeteg elektronikus lehetőség. Amihez szintén idő kell, mert bár vannak kurzus- és életkorfüggetlen játékos gyakorlási lehetőségek, sokszor azt kellene igazán gyakorolni, amit éppen tanulunk. És az is biztos, hogy a gombok nyomkodása nem ugyanaz, mint a kártyák rakosgatása, illetve a gépelés mint a kézírás. Ha jól figyeltem, ezek a tevékenységek más-más területet ingerelnek az agyban, és ha nem akarjuk agyunk egyes részeit "elhalasztani", muszáj kicsit erőltetnünk őket. Legalább amíg az iskolában vagyunk és egyetlen dolgunk a tanulás. Még akkor is, ha később majd a könnyebb eszközt választjuk, és bekapcsoljuk a helyesírás ellenőrzőt vagy lediktáljuk / felolvastatjuk a géppel a szöveget. És így tovább.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése